Henrik Ibsens skrifter

Sohase jártam ilyen alkamatosságon, bizony a sodronykötelet nem tartottam elszakíthatlannak. ​Mikor a Vezuv gőzsiklóját építették, ez az aggodalmam valami biztosító technikai találmányra bizgatott. A siklókocsikba felfelé törő ​léghajokat akartam fogni. Fölfelé még ment volna valahogy, de lefelé? Pedig lefelé is kell mennünk. Lássák uraim, mikor aggodalmamat leküzdve a ​budai síklóra szálltam, s a kocsi egyszerre csak ugy emelkedett fölfelé, hogy egy pillanatig azt véltem, léghajó visz a magasba: hogy, hogy nem, az a gondolatom támadt, hogy tulajdonképen edész életünk ilyen sikló‐étazás, hogy valamennyien ilyen siklónak vagyunk utasai. Fölfelé utazunk, föl is érünk, hanem oda fönt csak kevesen maradhatnak. Reméllem, hogy önök között egy nehánynak jutott ez a fentmaradás osztályrészeül. Cakhamar eljött a lefelé szállás ideje. Ujra beülünk a kocsiba és megyünk szakadatlan lefelé. Hanem ebben a nagy lefelé való utazásunkban megvigasztal az a tudat, hogy mindig újabb‐újabb utasokkal találkozunk, a kik fölfelé törekszenek, föl a magasba.